Ismerős az, amikor mindig vársz valamire? Nem is mindig tudatosan… Majd, amikor szebbet tudok csinálni, majd amikor már türelmesebb leszek, majd ha kiskutyám lesz, majd, majd majd…

Egy baráti beszélgetés közbeni kifakadás ihlette ezt a képet. Pont az állandó várakozás volt a téma Várunk, hogy tanuljunk, várunk, hogy változtassunk… Várunk, várunk… Mire? Hogy majd jobb lesz? Attól is lehet még jobb, és akkor is majd várni fogunk?

Nem.

Párkapcsolatban is, ha az alap szerelmes szeretet megvan (nemcsak a kémia hanem amikor nem is tudod miért őt szereted, csak szereted), ekkor miért is mondanánk, hogy „Menj, dolgozz még magad a sebeiden, vagy oldd meg kérlek ezt vagy azt a problémádat, és akkor lehetünk együtt….” Ha az élet úgy rendezte, hogy egymás mellé kerüljünk, logikusnak tűnhet, hogy most van dolgunk és nem pedig várni. Akartak lebeszélni. Sokan mondták, még megannyi megoldandónk van mindkettőnknek, majd akkor álljunk szóba egymással. Tudtam, hogy nekem is számos gubancom van, amit bogozok serényen . A szándék mindig megvolt a továbblépésre, nem is kérdés. Hálás vagyok, hogy segítjük egymást. Bőven elég egyszerre egy-egy aktuális projektre koncentrálni, aztán meglátjuk, mi lesz. Ennek hatására le tudtam szokni az állandó aggódásról, hogy mi lesz és a kényszeredett tervezésről, hogy minek kellene lennie. Paradox módon ezáltal pedig lett egy sokkal boldogabb és motiválóbb jövőképem.

error: Content is protected !!